Címlapszereplőinkkel, a humor hadsereg újoncaival beszélgettünk. A színpadon Ráskó Eszter és Szabó Balázs Máté!

Nyárutó délután találkozunk a két szuperkedves címlaphősünkkel. A Dumaszínház melletti kávézóban ücsörögnek, és a „Beszéljünk a szexről és a párkapcsolatokról” című könyvtári könyvet forgatják lelkesen. Azt hinné az ember, hogy nincs természetesebb, mint ha egy szexuálpszichológus és egy egyetemista fiú délután kávézgat éppen e szakirodalom felett. Hamar kiderül, hogy ez bizony forráskutatás, hiszen elstartolt az évad, és egyre jobban szorítanak a határidők…


Jók ezek az őszi délutánok, nem? Nektek milyen asszociációtok van az ősszel kapcsolatban?

Balázs: Nekem a szex és a párkapcsolatok. Mióta ezt a könyvet kivettem, azóta csak ez. Nézd meg, itt a gyerekek csak az avarban tudnak erről dumálni…

Eszter: Nekem az ajándékok. Mind a ketten ősszel születtünk egyébként, szóval ez jó, mert sok ajándékhoz jutunk hozzá.

Balázs: Mondjuk én nem, mert levettem Facebookról a születésnapomat, azóta senkit nem érdekel.

Eszter: Szerintem azelőtt sem érdekelt senkit, csak a kötelességtudat hajtotta az ismerőseidet, nem?

Balázs: Igen, azért is szedtem le, mert kíváncsi voltam ki az, aki őszintén szeret. Kiderült, hogy senki nem szeret. Most dilemmázhatok azon, mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy visszaállíthassam, és ne legyen nagyon szomorú…

És a sulikezdés meg sem fordul a fejetekben?

Eszter: Én már nem járok iskolába, de szeptember elsején mindig szívesen befordulnék egy írószerboltba füzeteket venni.

Balázs: Te szeptember elsején veszed a füzeteket?

Eszter: Akkor olcsó. Sőt, ha igazán spúr vagy, akkor a szeptembert kihúzod a tavaly tavaszi füzetekkel, megvárod az októbert, és akkor vásárolsz be. Dehát az egész iskolakezdésben csak ez a jó. Hogy veszel magadnak tanszereket. Macskás füzetborítókat, amiket aztán évekkel később találsz meg, begyűrve az alsó fiókba.

Valami azt súgja, nem voltatok azok a pedáns jógyerekek az iskolapadban…

Balázs: De, én az voltam. Egyetlen egy évet lázadtam.

Eszter: Most, az idén.

Balázs: Dehogyis, ötödikben. Belógtunk a játszótérre, meg visszamentünk biciklivel a suliba tanítás után, mikor már tilos volt…

Eszter: Visszamentél az iskolába, ez volt a lázadásod?

Balázs: Nem, végül is volt olyan is, hogy késsel fenyegettem embereket. A nyolcadikosokat, hogy hagyjanak békén, például. Ha most csinálnám, lehet, hogy nem tűnnék annyira aranyosnak.

Akkor aranyosnak találtad magad a bicskáddal?

Balázs: Nem. De talán tudták, hogy nem gondolom komolyan.

Eszter: Igen, most sokkal veszélyesebbnek tűnsz. Viszont én elég rossz voltam. Nekem például tök nagy csalódás volt az egyetem – mindenki mondta, hogy majd kinyílik a világ, meg elszabadul a pokol… Aztán feljöttem kiégett, csavargó, piás gimnazistaként, és kiderült, hogy nincs itt semmi. Minden nap lógtunk suli után – mondjuk Nyíregyházán nagyon nincs is mást csinálni. Vagy a bandázás volt, vagy hazamentünk, és akkor a kanapén döglés, végtelen Son Goku és Sailor Moon nézés. Ebben merült ki.

És melyik karakter a kedvencetek a suliban, kik lennétek az iskolai hierarchiában?

Eszter: Én biztos a büfés Ica néni lennék, aki uralja a nem-menzás-kaják világát. Elég komoly pozíció, mert ezer ember jókedvéről döntött azáltal, hogy lehet-e aznap hotdoghoz jutni, vagy nem. Plusz skill, hogy fél bajsza is volt, és lehetett tudni, hogy fagypont alatt van-e a hőmérséklet, mert akkor a bajszán megállt a víz.

Balázs: Nem dolgoznék iskolában, mert ott korán kell kelni. Talán tesitanárnak jó lennék, mert négy évig felmentett voltam, és az a sok elméleti tudás felhalmozódott ott, a kispadon ülve. Mindent tudok! Elmondanám, hogyan csinálják, aztán meg nem mutatnám meg.

Ha jól tudom, most debütál a Csengő a tanárnak szól című estetek a Dumaszínházban.

Balázs: Ez most megy, igen, ősszel. Gyakorlatilag az összes fontos szerepkör megvan, mert Fülöp Viktor és Hajdú Balázs tanárok voltak, Litkai Gergely pedagógusgyerek, jómagam pedig a mai napig diák vagyok, úgyhogy minden perspektívából megvilágítjuk az oktatás-témát. Október 6-án lesz a bemutató, úgyhogy már nagyon készülünk – többek között ez a könyv is azért van itt előttem...

Mit jelent az előkészület? Hogyan áll össze egy új előadás?

Eszter: Kitűzzük a bemutató dátumot, és hosszú ideig mindenki magának, a saját blokkjába ötletel. Aztán pánikszerűen összejövünk a kitűzött időpont előtt egy hónappal egy közös brainstormingra, ahol összerakjuk, hogyan is fog ez kinézni.

Balázs: Ezek a közös összeülések amúgy nagyon hasznosak, mert valaki bedob valami vicceset, amit ő otthon önállóan nem tudott kibontani, és a többiek reakcióiból, asszociációiból kikerekedik a gondolatmenet.

Eszter: Ebből is látszik, hogy azért ez csapatjáték is, nem mindig csak egyéni teljesítmény.

Hogyan érzitek magatokat ebben a csapatmunkában, milyen friss dumaszínházasnak lenni?

Eszter: Szerintem nagyon szerencsések vagyunk. Nagyon befogadó a közösség velünk szemben, csomó lehetőséget kapunk, amivel élhetünk. Gyakorlatilag annyi dolgunk van, hogy jó minőségű anyagot összeállítsunk a megadott időpontra. Aztán sokat nevetgélünk, eszünk, iszunk közösen… jól működik!

Van annak bármiféle konkrét oka, hogy most került sor egy fiatalos vérfrissítésre a hazai standup palettán?

Balázs: Mindig jöttek újak, csak szerintem nem volt elég nyilvánvaló a társadalom számára, hogy ide bárki bekerülhet, ha van hozzá affinitása. Nem azért nem voltak új arcok, mert nincs elég tehetség ebben az országban, csak szerintem kívülről ez a kezdetektől annyira egy csapat volt, hogy aki érzett is magában potenciált, annak sosem jutott eszébe felkerekedni és jelentkezni.

Eszter: Szerintem az, hogy ennyire fiatal arcok csak most kezdtek integrálódni, két okból ered. Egyrészt ez a szórakozási forma inkább a mostani 30-as, 40-es korosztály sajátja, ezért kiesnek az igazán fiatalok. Másrészt annyi lehetőség van a mostani generációnak a szórakoztatásra – kezdve a YouTube csatornával át a social medián egészen a gifkészítésig, hagy a standup az utolsó, ami egy mai fiatal eszébe jut.


Mi az, ami ezt a műfajt nagyobb kihívássá teszi?

Eszter: Itt vállalsz azért egy csomó stresszes szitut is. Kihívást jelent közvetlenül emberek elé kiállni, személyesen konfrontálódni a közönséggel, vágatlanul, élőben szerepelni… Minden, ami veled történik a színpadon, az úgy van, nem lehet visszacsinálni. A technikai fejlődés és az online platformok lehetőséget biztosítanak arra, hogy a népszerűséget és a szórakoztatást elérd sokkal kevesebb rizikóval.

Kőhalmi egyszer azt mondta, hogy szerinte mindenkiben van egy vicces negyedóra, amivel megállná a helyét standuposként. Nektek mi a tapasztalatotok, mi tesz valakit alkalmassá arra, hogy újabb és újabb negyedórákra legyen szórakoztató?

Eszter: A drive a legfontosabb. Hogy akarsz-e az lenni, vagy csak élvezed azt, amikor vicces vagy. Mind a kettőnknek volt egy vicces negyedórája a tehetségkutatón, amin szerepeltünk, és azért vagyunk most itt, mert eltökélten szeretnénk itt lenni. Megtanultuk azt a szemléletet, amivel tudjuk generálni a magunk számára a kontenteket, amivel humoristákká lehetünk. Olyan ez, mint mikor megtanulsz mérnöknek, vagy pszichológusnak lenni. Mi most úgy jövünk-megyünk a világban, hogy figyelünk, és megpróbáljuk meglátni az élethelyzetekben azt a mennyiségű viccet, amivel ki tudunk tölteni egy évadot. Fontos a tehetség, meg az intelligencia, meg az észjárás – de ahhoz, hogy az ember szórakoztató tudjon maradni, komoly tanulási folyamaton kell keresztül mennie.

Balázs: Eddig az volt, hogy itt egy szituáció, ami vicces, és megfelelő módon tálalva üt. Most bármiben meg kell találnunk az összefüggéseket, ami által viccesen tálalható lesz. Aztán ezek sűrítésére mindig nagyon jó motiváció a kényszer, a határidők.

A színpadi jelenlétet is tanulnotok kellett?

Eszter: Persze! Például meg kell tanulni jelen lenni! Ha van egy jó szöveged, de nincs egy jó kommunikációs stílusod, akkor nem fog átmenni. Mindenkinek karaktere van, és ebben kell önazonossá válni. Ez is egy tanulás: ezt a benned lévő karaktert kitalálni, megtalálni, és ahogy mondod, felépíteni és konstanssá lenni – ez is egy nagy kihívás.

Balázs: Én a tematikával is így vagyok. Keresem azokat a témákat, amik az én számból hitelesen és jól hangzanak, és jól fogadja az én karakteremtől a közönség.

Eszter: Szerintem ez fordítva van, én nem hiszek a témákban – mindent megpróbálok a saját szájízemre formálni. De ez az építkezés természetesen mindenkinél egy kicsit más.

Miben különbözik az, hogyha a humorista televíziós adásra készül, attól, amikor dumaszínházas fellépésre?

Balázs: Teljesen más a kettő. Amikor televíziós felvétel van, az nagyon végleges állapot. Egyszer veszik fel, és az megy ki. Amikor a Dumaszínházban fellépsz, ott ugyanaz az előadásra van sokszor, így tudod alakítani – aztán egyszer jobban sikerül, másszor kevésbé.

Eszter: Illetve ezeken túl a televízió azért is más, mert ott tényleg csak tizenöt perced van. Abban az intervallumban kell önazonosnak lenned – mert ha csinálsz valamit, ami megosztó, vagy nem szerethető, akkor az, aki csak ott lát, kialakít rólad egy végleges véleményt, amin változtatni utána már nagyon nehéz. A televíziónéző leválasztja azt a negyedórát a teljes énedről, és ha ott valami nem sikerül, vagy rossz passzban vagy, vagy rosszul vágják össze, akkor az egy erős nyom. Kontextusból kivéve pedig a lehető legrosszabbul is lehet értékelni… Élőben, ha jó vagy, hatásod alá tudod keríteni a teljes közönséget. Ilyen esetben nem is annyira gáz hibázni, hiszen a szerethetőség okán sokkal megbocsátóbbak és elnézőbbek.

Ha ilyen sok kihívást jelent ez a pálya, akkor mégis mi az, ami ide hozott, és itt tart benneteket?

Eszter: Én azért jöttem ide, mert unatkoztam az életemben. Azt szerettem volna, ha valami teljesen egyedi életút alakul ki körülöttem. Hogy olyan életeseményeknek legyek a részese, amik a standup nélkül nem történhettek volna meg. Kellett valami cirkusz, amiben jó vagyok, amire azt tudom mondani, hogy kockáztattam, megpróbáltam, és nyertem. Nagyon szerencsés vagyok, mert olyan valamire találtam rá, ami nem egy újabb stresszforrás, hanem egy valódi kiteljesedés.

Balázs: Nekem az tetszik nagyon, hogy van ebben egy rendszertelenség. Hogy ezáltal nem minden nap ugyanolyan, hogy van mit várni. Egyszerűen nem tetszik a mindennapok monotonitása, így kerültem ide.

Van most bármi a bakancslistátokon a standuppal kapcsolatban, ami kihúzásra vár?

Eszter: Az lenne a jó, ha születne egy signature-poénom. Valami nagyon eredeti, amit hozzám kötnek. Erre várok éppen!