Már az interjút megelőző este találkoztam Demeter Richárddal, ugyanazon a szórakozóhelyen kezdtük meg ugyanis péntek este a hétvégét. Ha nagyon őszinte szeretnék lenni, először nem tudtam rájönni, hogy ki is áll közvetlenül mellettem az italpultnál, szimplán csak azon kaptam magam, hogy figyelek valakit, aki úgy tűnik ki a tömegből, hogy valójában az öltözete teljesen letisztult, nem túlcsicsázott. Nem is értettem, aztán persze leesett: azért tűnik ki, mert ennyire letisztult, hiszen ő viseli a ruhát és nem a ruha őt. Erős - ahogy ő fogalmazna. Aztán persze arra is rájöttem, hogy vele fogok másnap beszélgetni életutakról, múltról, jövőről és tervekről. Hát oda is szóltam neki, üdvözöltük egymást, majd megbeszéltük, hogy másnap folytatjuk. Interjúnk következik Demeter Richárddal.


Sokan azt gondolnák rólad, hogy világéletedben kozmopolita életet éltél, pedig ez valójában ez nem így van. El tudnád mesélni, hogy honnan indultál el?

Igen, valamiért mindenki azt hiszi, hogy tősgyökeres budapesti vagyok, pedig valójában nem. Bár Magyarországon születtem, de egy 150 fős ukrán kisfaluban nevelkedtem. Egy olyan települést kell elképzelni, ahol a mai napig nincs betonút, csak földút, a tehenek pedig az utcán mászkálnak. Innen először Vásárosnaményba, majd Budapestre költöztem. Vásárost is nagyon kedvelem egyébként, oda járok már haza, ott tudok igazán pihenni és egy kicsit elvonulni a nagyvárosi rohanás után. 

A családodban van esetleg olyan személy, aki valaha érdekelt volt a divatszakmában, vagy akármelyik képzőművészeti ágban?

Nem, ha csak nem soroljuk ide édesanyámat, aki mindig is olvasta a divatmagazinokat és nézte a divatbemutatókat. Illetve ott volt a nagyapám, aki szabó volt. Szóval jobban belegondolva, talán egy kis közük csak volt ahhoz, hogy mi lett végül belőlem. Nagyapám műhelyébe amúgy is sűrűn jártam le, szerettem nézni, ahogy egy darab anyagból valami teljesen új születik. De végső soron amúgy azt gondolom, hogy én magamnak fedeztem fel a divatot, nem nagyon terelgetett senki, talán csak egy kis hátszelet kaptam tőlük.


Akkor tulajdonképpen elmondható az, hogy mindig is divattervezőnek készültél?

Ezt azért így egy az egyben nem. A gimnáziumot egy biológia-kémia szakos osztályban kezdtem el, Magyarországon. A falunk gyakorlatilag a határ mellett fekszik, szóval simán át tudtunk járni, sőt egy idő után a nyarakat Ukrajnában, a téli szezont pedig Magyarországon töltöttük. Na, de visszatérve nem, először a biokémia érdekelt leginkább, ám rájöttem, hogy a matek annyira nem az én asztalom... Nem mintha nem értenék hozzá, divattervezőként is kell számolnom, de az anyag többi része viszont nem kötött le. Egyértelműen a rajz volt a kedvenc tárgyam, szóval el is kezdtem külön rajztanárhoz járni. 

Na de meséld el: hogyan kerül fel valaki Vásárosnaményból Budapestre?

Tudtam azt, hogy ha ezzel szeretnék a jövőben foglalkozni, akkor leginkább itt van lehetőségem érvényesülni. A gimnáziumot is itt fejeztem be végül, közben pedig elkezdtem dolgozni. Az elején persze nagyon nehéz volt, de szerencsére elég hamar akklimatizálódtam. 

Akkor térjünk is át a divattervezésre. Hogyan kezdte a karrierjét Demeter Richárd, mint divattervező?

Furcsán. Nagyon szerettem volna valami egyedit csinálni, valami kreatívot, szóval vettem egy csomó használt ruhát, majd átalakíttattam és eladtam őket. A dolog igazából egészen egyszerű volt, találtam ugyanis egy varrónőt, akihez bementem, elmondtam neki, hogy miképp szeretném az adott darabokat viszontlátni, ő pedig megcsinálta. Ezeknek csináltam egy Facebook-hirdetést és elpasszoltam őket. Nagyon meglepődtem – és persze nagyon jól is esett, visszaigazolás volt -, hogy amint sikerült eladni az első adag ruhát, rögtön jöttek is a levelek másoktól, hogy ők szeretnének tőlem ilyeneket. 

Mikor tértél át a tényleges tervezésre?

Pár kört letoltam ebből az átalakítós tervezésből, aminek a célja eleve az volt, hogy tudjak egy saját kollekcióra spórolni. Ekkor lehettem körülbelül 18 éves. Aztán, amikor összejött a pénz, akkor egyből neki is fogtam a saját tervezésű ruháknak.

Gondolom büszke voltál. Milyen visszaemlékezni erre?

Persze, nagyon az voltam, sőt még most is az vagyok, bár ma már teljesen másképp állok hozzá a tervezéshez. Azt azért fontos tudni az első kollekciómmal kapcsolatban, hogy az egyik barátom lakásán volt a bemutató, ahova körülbelül 50 fő jött el, ez a szám azért már bőven nem ennyi. Persze ma már azért más struktúrában dolgozom. Az első kollekcióm gyakorlatilag a barátaimnak lett tervezve, ha nagyon sarkítva akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy olyan lányokra terveztem a ruháimat, akiket a többségi társadalom csinos jelzőkkel illetne. Persze szerintem a szépségnek és a csinosságnak több perspektívája létezik, nem csak az, amit a nagytöbbség annak tart. Rá kellett jönnöm, hogy nem elég csak nekik tervezni.

Azóta teljesen töretlen a siker, vagy azért voltak buktatók?

Voltak buktatók, vagyis egészen pontosan egy, de az eléggé megviselt. Az első kollekció sikere után úgy gondoltam, hogy jó ötlet nyitni a saját ruháimnak egy pop-up store-t, ami végül össze is jött, de nem akarták vinni a ruháimat. Ennek az oka minden valószínűséggel pont az volt, amit az előbb is kifejtettem, hogy csak egy rétegnek terveztem még akkoriban. Rengeteg pénzt elvitt az életemből, de még jobban fájt az, hogy nem jött össze. Nyolc hónapra teljesen le is álltam. Elkezdtem kereskedelemben dolgozni, az egyik prémium márkánál voltam eladó, de persze egész hamar rájöttem, hogy nem tudom csak úgy elengedni a tervezést, szóval vissza is tértem. 


Hogyan tervezel azóta?

Az első és legfontosabb változás szerintem, hogy már nem csak hölgyeknek, hanem uraknak is tervezek ruhákat. A kettő teljesen más, de természetesen mindkettőre szükség van. Illetve változás még, hogy próbálok tényleg mindenkinek tervezni, kortól és testaránytól függetlenül. 

"Teljesen mindegy, hogy valaki 20, vagy 50 éves, szeretném, ha találna nálam számára magának valamit, amit szívesen felvenne. Pont annyira mindegy, mint az, hogy valaki karcsú-e, vagy teltkarcsú. Ennek nincs jelentősége sehol, mindenki öltözködhet divatosan."

Én eleve imádom azokat a molettebb lányokat, akik mernek öltözködni, kevés szexibb dolgot tudok attól elképzelni. 

Szóval híve vagy a Body Positvity-nek, vagyis a pozitív testtudatnak? 

Persze. Sok minden meghatározza a munkáimat, de ennek fényében is dolgozom. Semmit nem jelent, ha valaki alacsonyabb, magasabb, teltebb, vékonyabb az átlagnál.

A tervezés mellett úgy tudom stylistként is dolgozol. Ez hogyan jött és miben más, mint saját ruhákat tervezni?

Divatszakma mindkettő, de mégis teljesen más. Valahogy úgy tudnám megfogalmazni, hogy tervezőként a saját főnököd vagy, stylistként pedig feladatot teljesítesz. Én divattervezőként gondolok magamra, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretem mindkettőt. És, hogy hogyan kerültem kapcsolatba a stylistkodással? Kiss Márk barátom révén, aki gyakorlatilag nem is csak a barátom, de mentorom is. Ő volt az, aki egyszer felhívott, hogy látta a munkáimat és nagyon örülne, ha neki dolgoznék. Ezért azóta is hálás vagyok. A TV2 legnagyobb műsoraiban szoktunk együtt dolgozni. Végigtoltam már egy Sztárban sztárt és egy Nagy Duettet is. Nagyon szerettem.

Mi az a plusz, amit a styliskodástól kaptál?

"Nagyon nehezen tudom ezt megfogalmazni, de talán azt mondanám, hogy ennek köszönhetően jöttem rá, hogy gyakorlatilag 5 forint is elég ahhoz, hogy jól nézzél ki. Ez nyilván barokkos túlzás, de egyáltalán nem kell százezreket költened ahhoz, hogy divatos legyél. Ez nagyon fontos, sokan ugyanis abban a hatalmas tévhitben élnek, hogy a divat nagyon drága. Nem az, csak okosan kell tudni csinálni. Ha tudod, hogy mi illik hozzád, mit tesznek jót a saját formádnak, akkor máris nyert ügyed van."

Stylistként mire vagy a legbüszkébb?

A filmről konkrétan még nem beszélhetek, de nem is olyan régen dolgoztam egy külföldi produkcióban. Talán azért vagyok rá büszke, mert nagyon feszített tempóban dolgoztunk, ahol mindenki nagyon stresszes volt, mégis helyt tudtam állni. Eleve úgy jött ez a munka, hogy egyik este, - olyan este nyolc óra körül - felhívtak, hogy akkor másnap kezdődne ez a forgatás, érdekel-e, én pedig először nem is tudtam, mit válaszoljak, de végül bevállaltam és egyáltalán nem bántam meg.

Mit gondolsz a mainstream divatról?

Működik. Ennyi. Sokan azt hiszik, hogy divattervezőként nem is hordok mást, csak a saját ruháimat, pedig ez nem igaz. Én is ugyanúgy elmegyek fast fashion márkák üzleteibe, szétnézek, és ha megtetszik valami, akkor megveszem, hordom. Nézd, ha nem lenne mainstream divat, akkor én sem lennék.

Nagyon sok helyen nyilatkoztad azt, hogy te az erős embereknek tervezed a ruháidat. Ki számít szerinted erősnek? Nem gondolod, hogy ezzel a kijelentéseddel embereket diszkriminálsz?

"Igen, az erős embereknek szeretem tervezni a ruháimat, de számomra azok az emberek esnek ebbe a kategóriába, akik mernek öltözködni és, amit viselnek, azt büszkén teszik. Ahogy már feljebb is mondtam, egy ízléses határon belül nekem mindegy, ki hogyan néz ki, onnantól kezdve, hogy büszkén viseli azt, ami rajta van, már erősnek számít. Pont ezért nem érzem, hogy akárkit is kirekesztenék a saját világomból, sőt imádom, ha valaki miattam lesz erős."

Tehát valahol azt gondolod, hogy a divattervezés egyfajta lelki terápia is lehet?

Persze, hiszen gondolj csak bele: van valaki, aki egész életében elbújva élt, majd felvesz valamit, ami annyira passzol hozzá - a testéhez és a személyiségéhez egyszerre - hogy máris nyitottabb lesz, felemelt fejjel sétál végig az utcán. Ettől jobb dolog nincs a világon, főleg, ha az a bizonyos darab a te tervezésed. 

Ahhoz, hogy valaki – ahogy te fogalmaztál – erős legyen, kell az, hogy extrémebb darabokat viseljen?

Nem feltétlenül gondolom, hogy ez lenne a kulcsa ennek a dolognak, de akár ez is lehetne. Persze nem kell minden darabnak az extrémitás határát súrolnia. Meg kell találni az egyensúlyt. Ha van rajtunk valami feltűnőbb, azt próbáljuk meg valami letisztultabb, basic darabbal kiegészíteni.

Térjünk vissza kicsit rád, illetve a kollekciódra. Mikor értek az első nagyobb sikerek? És ezt minek köszönheted?

Azt hiszem, hogy a negyedik kollekció környékén. Most tervezem a hatodikat, ami a 2019 tavaszi/nyári kollekció. Most már azért viszonylag elég sok helyen árulják a ruháimat, ami nagyon jól esik. Nem hiszem, hogy konkrétan lett volna áttörés, ez a folyamatos munka eredménye. Erős lettem – csak, hogy magamtól idézzek.

Te az a fajta tervező vagy, aki ha kell a varrógép mellé is leül, vagy szereted inkább kiadni a munkát?

Tudok varrni és szeretek is, de általában kiadom a varrónőimnek a munkát, aminek az oka egészen egyszerű: nincs szabadidőm. Persze csak azoknak adom ki, akikben megbízok és ismerem őket annyira, hogy minőségi munkát végeznek. Nagyon hálás vagyok nekik ezért. Én akkor ülök le a varrógéphez, vagy akkor fogok tűt a kezembe, ha valamit fel kell applikálni a ruhákra. Na, nem azért, mert nem bízom meg bennük, de ezeket szeretem én csinálni, én tudom, hogy pontosan hogyan szeretném ezeket az apró részleteket látni az adott ruhán.

A munkáidra hatással van, hogy egy kis faluból indultál?

Azt gondolom, hogy igen, de azt azért nem mondanám, hogy minden kollekciómnak az a kiinduló pontja, hogy én vagyok a falusi kisfiú, aki hatalmas álmokkal érkezett a nagyvárosba. Persze, hatással van, itt nőttem fel, de millió meg egy dolog van még, ami inspirál.

Mi inspirál?

Gyakorlatilag akármi tud inspirálni. Egy szín, egy forma, egy finom étel, ez a beszélgetés. Próbálok mindenben találni valamit, amit később fel tudok használni.

Kik azok a sztárok, akikkel volt már szerencséd együtt dolgozni?

"Nagy Adrival sokat dolgozom együtt, ő hordja a ruháimat, amire rendkívül büszke vagyok. Illetve nagyon jóban vagyok Horváth Tomival, vele is sokat dolgoztam már együtt. A 2018-as Dalban viselt ruháját például én terveztem. Nagyon szerettem azt a darabot, ez is büszkeség. De ide tudnám még sorolni Tóth Gabit is, aki az egyik videóklipjén viselte az általam tervezett ruhát."


El is érkeztünk az utolsó kérdésünkhöz: lenne valamilyen tanácsod az olvasók felé?

Talán csak annyi, hogy legyenek önmaguk és merjenek úgy öltözködni, hogy közben nem arra gondolnak, hogy mit gondolnak róluk mások.